DVSC kézilabda
1. RÉSZ

Törekvés, Lokomotív, DVSC, avagy a kezdetektől az első aranyérmen át a másodosztályig

Amelyből kiderül, hogy kezdődött a női kézilabda sikertörténete Debrecenben, s megtudhatják azt is, honnan a szurkolók által máig használatos Loki név. A fejezet végén pedig megismerhetik az első (Törekvés néven megszerzett) aranyérem történetét, majd azt, hogy immáron DVSC-ként miként estek ki az elődök az első osztályból.

A DVSC női kézilabdacsapatának történetét 1948. május elsejétől számíthatjuk. Bokor Ferencnek, a MÁV-igazgatóság pénzügyi ellenőrének felhívására ugyanis ekkor gyűltek először össze a kézilabdát szerető debreceni lányok, akik elsősorban vasutas szülők gyermekei közül kerültek ki.

A frissen alakult gárda első mérkőzése nem sikerült valami fényesen, a Békéscsabai Lokomotív 13:1 arányban legyőzte debreceni testvércsapatát. A folytatásban azonban egyre többször és többször mutatta meg oroszlánkörmeit a hamarosan Lokomotívra keresztelt együttes (innen a máig használt Loki név).

A legelső figyelemre méltó siker 1952 februárjában született, amikor is a lányok az igencsak előkelőnek mondható hatodik helyen végeztek az országos terembajnokságon. Alig hét esztendővel a csapat megalakulása után pedig már a Törekvésről beszéltek országszerte. Nem tévedés, a Törekvésről. 1955-ben ugyanis összevonták a szakszervezeti sportegyesületeket, a Lokomotívot, az Előrét és a Postást, s a Loki kézisei ezt követően egy darabig Debreceni Járműjavító Törekvés Sport Kör, röviden Debreceni Törekvés néven szerepeltek. Méghozzá nem is akárhogyan. Abban az esztendőben a Törekvés révén a cívisvárosba került a kispályás országos bajnokság aranyérme.

Pedig október közepén még úgy tűnt, hogy a lányoknak esélyük sem lesz a bajnoki címre, mivel elbuktak az országos középdöntő debreceni csoportjában. A Törekvés a Budapesti Pamuttextillel, a Hódmezővásárhellyel és a Nagykállóval csatázott a négyes fináléba kerülésért. A nagy rivális Pamuttextil ellen kezdett a Bokor-gárda, és a rangadó 2:2-es döntetlennel zárult. (A maihoz képest rövidebb játékidő és más stílusú támadójáték miatt akkoriban lényegesen kevesebb találat esett a mérkőzéseken.) Mindez pedig azt jelentette, hogy a csoportból az jut tovább, aki a két gyengébbik együttes elleni csatákból jobb gólaránnyal tud kikerülni. Nos, a Törekvés 9:0-ra verte a Hódmezővásárhelyt, míg a Nagykálló ellen 14:2-re győzött, így végül öt ponttal és 25:4-es gólaránnyal zárt. A Pamuttextil viszont gólt sem kapott az utolsó két meccsén, s a Nagykállót 8:0-ra, a Hódmezővásárhely együttesét pedig 4:0-ra verve szintén öt ponttal, valamint 14:2-es találati aránnyal végzett.

Ha a manapság is használatos gólkülönbség döntött volna, akkor a Törekvés magabiztosan nyeri a középdöntőt, ám sajnos akkoriban pontegyenlőség esetén még a gólok aránya számított. Ebben az összevetésben pedig a fővárosiak voltak a jobbak. Ha a debreceniek hálója a három meccsen nem négyszer, csak háromszor zördül meg, akkor ők az elsők, így azonban szomorúan kellett tudomásul venniük azt a tényt, hogy kiestek. Ám jött a váratlan fordulat.

Kiderült, hogy a nagykállóiak igazolatlanul szerepeltettek játékosokat a középdöntőben. A Törekvés vezetői természetesen óvtak, s a szövetség helyt adva a beadványuknak, megsemmisítette a nagykállóiak eredményeit. Miután így már a debreceniek lettek volna a jobbak, a sportág vezérkara salamoni döntést hozva a két legerősebb csapat között egy újabb találkozó lejátszását rendelte el. Ezen összecsapást már Budapesten rendezték meg október 21-én, pénteken, egy nappal az országos döntő előtt. A Törekvésnek szerencsére idegenben sokkal jobban ment a fővárosi vetélytárs ellen, s Arany Éva és Hajdu Katalin két-két, illetve Szondi Júlia egy találatával 5:2-re legyőzte a Pamuttextilt.

A két csapat összecsapása egyébként ezúttal is óriási küzdelmet hozott. A debreceni gárda kétgólos vezetése után a rendes játékidőben újra 2:2-s döntetlenre végzett a két együttes, a kétszer ötperces hosszabbításban azonban lehengerelték ellenfelüket a debreceniek, s bejutottak a négyes döntőbe! S ha már egyszer lendületbe jöttek a lányok, az elkövetkező két napban sem sikerült őket megállítani. Szombaton délelőtt Gecse Júlia és Arany Éva góljaival a Budapesti Vörös Meteort még csak 2:1-re verték meg, délután viszont valósággal kiütötték a bajnoki címvédő Csepeli Vasast. Bokor Ferenc tanítványai 8:2-re diadalmaskodtak (Szénási Irén, Arany Éva és Gecse Júlia két-két, Hajdu Katalin és Oláh Sára pedig egy-egy gólt dobott), ami azt jelentette, hogy csak akkor lehet másé az aranyérem, ha az egyetlen még hátralévő mérkőzésükön, a vasárnapi Győr elleni összecsapáson súlyos vereséget szenvednek. Erre pedig a papírforma alapján nem volt semmi esély, hiszen a győrieké volt a leggyengébb együttes. A debreceniek csak a biztonságra törekedve 3:3-as döntetlent (Szénási Irén, Gecse Júlia, Szondi Júlia) értek el az utolsó meccsen, így két esztendővel a Debreceni Petőfi 1953-as sikere után újra a cívisvárosba került a kispályás női kézilabdázás országos bajnoki címe.

A négyes döntő végeredménye: 1. Debreceni Törekvés 3 2 1 - 13:6 5 2. Bp. Vörös Meteor 3 2 - 1 7:6 4 3. Csepeli Vasas 3 1 - 2 9:24 2 4. Győri Vasas 3 - 1 2 9:24 1

A Néplap 1955. október 29-i számában meglehetősen nagy terjedelemben foglalkozott a város legújabb büszkeségével. A korabeli cikkből sok érdekességet tudhatunk meg a Debreceni Törekvés kézilabdázóiról.

Oláh Sára (középhátvéd, csapatkapitány) "Már 1945 óta kosarazik a Törekvésben, 1950 óta játszik a kézilabdacsapatban. Vérbeli lokomotivista. Nyugodt, ésszerű játékával tűnik ki. Huszonhétszeres megyei válogatott. A MÁV-igazgatóságon munkaügyi előadó."

Arany Éva (balszélső) "A csapat gólzsákja. Kapura lövéseinek 34,3 százalékát góllá értékesíti. Nemcsak kiváló kézilabdázó, kiváló atléta is. Állandó megyei válogatott, diszkoszvetésben megyei rekorder. Ötszörös kézilabda megyei válogatott. Az országos bajnokságon mutatott játéka után a nagypályás magyar válogatott keretébe került. Munkahelyén, a MÁV-igazgatóság Könyvelési Főnökségén jól dolgozik, az V. vasutasnap alkalmából rendkívüli előléptetésben részesült."

Gecse Júlia (balhátvéd) "1952 óta játszik a Törekvés kézilabdaegyüttesében. Nagy tehetség, ötletes és főleg az országos döntőn eredményes játékával jó részben hozzájárult a nagy siker eléréséhez. A Debreceni Víz- és Csatornaműveknél könyvelő."

Hajdú Katalin (középcsatár) "Arany Éva után a legeredményesebb csatár - 28,1 százaléka lett góllá lövéseinek. Már 1946 óta kosarazik a Törekvésben, 1950 óta tagja a kézilabdacsapatnak is. Fáradtságot nem ismerő sportoló, tizennyolcszoros megyei válogatott. A Törekvés SK könyvelője."

Horn Júlia (jobbhátvéd) "1949 óta kézilabdázik. Gyorsaság, robbanékonyság jellemzi játékát. Kiváló atléta is, már 143 cm-t ugrott magasba. A Pályafenntartási Főnökségen adminisztrátor."

Horogh Katalin (csere-balhátvéd) "A Törekvésben 1951 óta játszik. Lelkesedésére jellemző, hogy munkahelyéről, a nyíradonyi vasútállomásról, ahol forgalmi szolgálattevő, kerékpáron utazott Debrecenbe bajnoki mérkőzésre."

Magyar Sándorné (kapus) "Már 1949 óta védi a vasutascsapat kapuját. Kitűnő védésével nagymértékben hozzájárult a kollektíva budapesti sikeréhez, a Csepeli Vasas ellen a mezőny legjobbja volt. Háromszoros megyei válogatott. A Pályafénntartási Főnökségen anyagszámadó."

Papp Éva (cserekapus) "A csapat legifjabb tagja, 16 éves. Már védte az utánpótlás-válogatott kapuját. A Törekvésben 1954 óta játszik. A Csokonai Gimnázium jeles tanulója."

Szénősi Irén (jobbszélső) "Az alig I S éves leány nagy ígéret. Ötletes, változatos játéka, jó cselezései növelik a csapat eredményeit, kapura i.s veszélyes. Kétszeres megyei válogatott. 1953 óta játszik a Törekvésben. A Gépipari Technikum tanulója."

Szondi Júlia (csere jobbszélső) "1951 óta tagja a Törekvés kézilabdacsapatának. Lelkes, szorgalmas sportoló. Már játszott az utánpótlás-válogatottban. A Debreceni Villamosvasút dolgozója."

A csapat ásza minden kétséget kizáróan Arany Éva volt. A rendkívül sokoldalú sportoló, aki rengeteg atlétikai számban nyert megyei bajnokságot, aki a Loki kosárlabdacsapatában is szóhoz jutott, és aki egy világbajnoki ezüstéremmel tette fel a koronát pályafutására (őt választották meg az 1957-es vb legjobb beállósának is), így emlékszik vissza a korabeli eseményekre:

"Akkoriban még piros fekete mezben játszottunk, és az otthonunk a Diószegi úti parkettás csarnok volt. Igaz, ott csak télen szerepeltünk, amúgy a sok-sok debreceni fedetlen salakpálya valamelyikén fogadtuk ellenfeleinket.

A sportág az ötvenes években nagyon népszerű volt a városban, a legnagyobb sikereket elért DVSC-n és a Petőfin kívül még számos remek kis csapata volt Debrecennek. A szurkolók is hamar megszerették ezt a játékot, egy-egy rangadóra sok száz ember gyűlt össze.

Nagyon izgalmas körülmények között kerültünk be az országos döntőbe 1955-ben, ahol bizony nem mi számítottunk esélyesnek. A Vörös Meteor és a Csepel tele volt válogatottakkal, hozzájuk képest mi csak egy kis vidéki csapat voltunk. Aztán persze alaposan megleptünk mindenkit.

Azokban az időkben mindenki zónavédekezést alkalmazott, egyedül mi éltünk az emberfogás fegyverével. Ahhoz persze, hogy ezzel a taktikával végig bírjuk erővel a meccseket, kitűnő kondíció is kellett, de edzőnknek, Bokor Ferencnek köszönhetően nekünk az is megvolt.

A döntőt a Kisstadion gödrében, süllyesztett pályán rendezték meg, s olyannyira bevált a taktikánk, hogy a csepeliek egyik válogatott játékosa, aki egész egyszerűen nem jutott levegőhöz a szoros őrizetben, még a szünet előtt levonult a pályáról, és mérgében leköpdöste a saját játékostársait. Azt sem tudom, hogy megvárta-e egyáltalán a meccs végét, vagy egyszerűen fogta magát és hazament.

A sikerünknek a legfőbb titka egyébként a jó csapatszellem volt, nagyon szerettük egymást, rendszeresen jártunk együtt moziba, mindig közösen szilvesztereztünk. Pénz akkor még nem járt a bajnoki címért, sőt ha vidékre utaztunk, akkor a reggeliről és a vacsoráról magunknak kellett gondoskodnunk, csak ebédet kaptunk. Anyagilag csupán annyi előnyt jelentett a sport, hogy miután válogatott lettem, kétszáz forinttal több fizetést kaptam, mint a kollégáim. Ez pedig jól jött ugyan, de meggazdagodni nem lehetett belőle."

1956-ban még Törekvés néven vágtak neki a bajnokságnak a lányok, amelyben ezúttal már csak a középdöntőig jutottak el. Az év végén aztán a Debreceni Járműjavító Törekvés SK-ból újra Debreceni Vasutas Sport Club lett, s ez a név, úgy látszik, nem hozott szerencsét a csapatnak. 1957-ben és 1958-ban még a kilencedik helyen végzett a DVSC, ám 1959-ben már kénytelen volt búcsút inteni a legfelsőbb osztálynak, amelynek küzdelmeit akkor már a ma is megszokott bajnoki rendszerben rendezték meg.

A kézisek tizenharmadik helye nem volt elég a bentmaradáshoz, s akkor még senki sem gondolta, hogy az 1959. november 15-én lejátszott Újpesti Gyapjú-Pamut – DVSC (6:2) találkozót követően két évtizedet kell majd várni arra, hogy a debreceniek újra az élvonalban szerepeljenek…

Következik: Visszatérés két évtized után