DVSC kézilabda
9. RÉSZ

Nehéz esztendők

Az 1996-os kupasiker és bajnoki ezüstérem után szűk esztendők jöttek a csapat életében. Akadtak (a lehetőségekhez képest) bravúros szezonok és feledhető szakaszok, a szurkolóknak azonban hosszú éveket kellett várniuk az újabb dobogós helyezésre.

1996 nyarán több játékos is távozott, majd az NB I első fordulójában elszenvedett hazai vereséget követően a sikeredzőnek is mennie kellett. Megindult a sikercsapat bomlása, és a korábbiakhoz képest ínséges idők köszöntöttek a debreceni kézilabdabarátokra. Az egyre nehezebb anyagi körülmények között az is nagy bravúrnak számított, hogy a lányok – mint ahogy azt az 1986-os európai premier óta megszokhattuk – évről évre kvalifikálták magukat valamelyik kupába. Edzők jöttek, edzők mentek, Komáromi Ákos, Árva Csaba, Komáromi Ákos, Köstner Vilmos, Bíró Imre, Komáromi Ákos, Medgyessy Sándor és Váczi Sándor váltotta egymást a kispadon. Eközben a DVSC mint klub megszűnt, megalakult a DVSC Kézilabda Kft., melynek ügyvezetője előbb Erdei Zoltán, majd 1999 tavaszán az akkori tréner, Köstner Vilmos lett. A bajnokság végén ő azonban átadta a stafétabotot Komáromi Ákosnak, akire nem kisebb feladat várt, mint hogy a semmiből csináljon egy új csapatot.

Az 1998/99-es szezon után ugyanis alig maradt játékosa a klubnak, s mivel a kassza üres volt, szó sem lehetett komoly igazolásokról. Nem maradt más megoldás, a csapatkapitány, Nyilas Tünde, Borók Rita, Irina Szamozvanova és Kocsik Viktória mellé vissza kellett hozni az előző években a Lokiból eltávozott fiatalokat. Új névadó szponzort is szerezni kellett, 1999 őszétől már DVSC-Valdor néven szerepelt a gárda.

A bajnoki rajt előtt sokak által kiesőjelöltnek tartott piros-fehérekkel valóságos csodát művelt Bíró Imre, negyedik lett a csapat, ám a játékosok által imádott edző a bajnokság vége előtt váratlanul lemondott posztjáról, egy ideig a civil életben kereste a boldogulást.

A rutinos kézilabdázókkal – Jeddi Mária, Nyilas Tünde, Irina Szamozvanova – kiegészített, egyébként is fiatal együttes mögött időközben folyamatosan jelentek meg a saját nevelésű, tehetséges tinédzserek, akik már tevékeny részt vállaltak abban, hogy 2001 tavaszán, öt év szünet után újra a Magyar Kupa döntőjébe jutott a Loki.

2000-ben és 2001-ben a lehetséges nyolc diákolimpiai aranyéremből hat került Debrecenbe, Gaál Adrienn junior vb-ezüstérmes lett, a Rácz Emese, Sütő Mariann, Szabó Valéria, Szűcs Gabriella négyes pedig bronzéremmel tért haza az ifjúsági kontinensbajnokságról.

A várt áttörés azonban elmaradt, a DVSC mindig ott volt a magyar élmezőny közelében, de 1996 után 13 évet kellett várni az újabb bajnoki éremre...

A szakemberek szerint, ha a fiatalokat sikerül együtt tartani, akkor ezek a lányok két-három éven belül akár bajnoki arannyal is meglephetik szurkolóikat...

Komáromi Ákos mesteredző – kilenc hónapot leszámítva – két évtizede dolgozik a Lokinál, a Lokiért. Edzőként, szakosztály-igazgatóként és ügyvezetőként sok nagy sikernek volt aktív és kevésbé aktív részese, ha valaki, akkor ő aztán mindent tud a piros-fehérek női kézilabdacsapatáról. "1981. december elsején érkeztem a DMVSC-hez. Az előző szezonban éppen csak bennmaradt együttest sikerült stabilizálni, negyedikek lettünk, amivel megalapoztuk a jó hírnevünket. Férfias munkát követeltem meg a játékosoktól, és a velem együtt érkezett, illetve a már korábban is a Lokiban játszó tehetséges, sikeréhes kézilabdázókra építve hamarosan sikerült egy nagyon jó csapatot felépíteni.

1985-ben megszületett az első MNK győzelem, majd két évre rá a bajnokságot is megnyertük, és időközben az európai élvonalba is betörtünk. Az a csapat többször is aranyérmes lehetett volna az NB I-ben, de ez több oknál fogva sajnos nem jött össze. A nagy rivális, a rendkívül jól menedzselt Építők együttese egyre erősebb lett, mi viszont, miután megesett, hogy egyszerre öt játékosunk is válogatott volt, nem tudtunk zavartalanul, egységesen készülni. Ehhez jött még az is, hogy a nemzeti csapatnak nem igazán ment akkoriban, a válogatottak kevés sikerélménnyel gazdagodtak.

1990-ben aztán úgy éreztem – és erre többen fel is hívták a figyelmemet –, hogy itt az ideje váltani. Még egy év sem telt el, és visszahívtak, én pedig szívesen jöttem haza Debrecenbe. Az aranycsapat persze közben már elkezdett bomlani, de így is ott maradtunk az élbolyban, sőt még két európai kupadöntőt is játszottunk. A nemzetközi porondon az i-re a pontot azonban már Köstner Vilmos vezetésével tette fel a csapat. Az én időm 1999 májusában jött el újra, amikor meg kellett menteni a széteséssel fenyegetett együttest. Kéttucatnyi játékos igazolt el a DVSC-ből, ám mi a Debreceni Városi Sportiskolában nevelkedett utánpótlásunkra építve így is bebizonyítottuk, hogy itt igenis életképes ez a sportág.

Nagyon sok sikert ért el a Loki az elmúlt két évtizedben, én azonban mégis arra vagyok a legbüszkébb, hogy aktív részese lehettem annak az időszaknak, amikor a csapat egy kezdeti kilencedik helyezést leszámítva az ötödik helynél lejjebb egyszer sem végzett, soha nem voltak kiesési gondjai, és azon kevés együttesek közé tartozott, tartozik, amelyek ebben az időszakban végig NB I-esek voltak. Debrecen tartósan a magyar női kézilabda fellegvára lett, ezt tekintem életem értelmének."

Következik: Új úton a régi sikerekért